A huszonnégy tomista tézis

A Tanulmányok Szent Kongregációjának
Jóváhagyó Rendelete
Aquinói Szent Tamás doktrínájában szereplő egyes tételekről
1914. július 27.


Miután Őszentsége X. Pius pápa a „Doctoris Angelici” kezdetű Motu Propriojában, 1914. június 29-én, Itália filozófiát tanító iskoláinak előírta, hogy „Aquinói Tamás elveit és fontosabb tételeit sértetlenül őrizniük kell”, különböző iskolákból több tanár bemutatta a 24 metafizikai tételt a Tanulmányok Szent Kongregációjának, hogy az vizsgálja meg ezeket.

Ez a Szent Kongregáció miután alaposan kivizsgálta az említett tételeket és bemutatta őket Őszentségének, Őszentsége megbízásából kijelenti, hogy ezek világosan tartalmazzák a Szent Doktor alapelveit és fontosabb gondolatait.

Ezek a következőek:

  1. A potencia és az aktus oly módon osztja fel a létet, hogy mindaz, ami van, az vagy tiszta létteljesség, vagy pedig potenciából és aktusból lesz eggyé szükségszerűen, mint elsődleges és benső elvekből.

  2. Az aktus, tökéletesség lévén, nem korlátozódik, kivéve a potencia által, ami a tökéletességre való képesség. Ennélfogva az actus purus létrendje szerint kizárólag határtalanul és egyedülien létezik; ahol viszont az aktus véges és sokféle, ott valós összetettségbe kerül a potenciával.

  3. Ennélfogva mivelhogy a létnek föltétlen értelme szerint egyedül az Isten létezik, s ő az egyetlen, aki teljesen egyszerű, minden másnak, ami a létből részesül, olyan természete van, ami beszűkíti a létet, és mint valósan megkülönböztetett elvekből, a lényegből és a létezésből (esse) áll egybe.

  4. A lét, amely a „lenni” szóból kapja elnevezését, nem állítható azonos módon (univoce) Istenről és a teremtményekről, de teljességgel nem is különböző értelműen (aequivoce), hanem hasonlatos módon (analogice), egyrészt mint tulajdonító, másrészt mint az arányosság analógiája.

  5. Ezenkívül minden teremtményben van valós összetétel, mely a szubzisztens alany és a másodlagosan hozzáadott formák vagy járulékok által van; ez az összetétel pedig nem volna érthető, ha a létezés (esse) mozzanata nem egy valósan megkülönböztetett lényegben fogadtatnék be.

  6. A föltétlen járulékokon (accidentia) kívül van viszonylagos is, vagyis a valamihez tartozó. Mert ámbár a valamihez tartozás saját értelme szerint nem jelenti azt, hogy valami valamibe beletapad, mégiscsak legtöbbnyire a dolgokban bírja saját okát, ebből kifolyólag az alanytól valósan megkülönböztetett lényiségét.

  7. A szellemi teremtmény a saját lényegében teljesen egyszerű. De megmarad benne a kettős összetétel: a lényegből és a létből, valamint a szubsztanciából és az akcidensekből való összetétel.

  8. A testi teremtmény pedig, ami lényegét illeti, potenciából és aktusból van összetéve; amely potencia és aktus a lényeg rendjében az anyag és a forma elnevezéssel van jelölve.

  9. Ezeknek a részeknek egyike sem bírja a létet önmagától, sem nem hozza létre önmagát és nem is bomlik fel önmagától, és az állíthatóságba nem vezethető vissza, hacsak nem mint szubsztanciális elv.

  10. Jóllehet a testi természetből az integrális részekre történő kiterjedés következik, mégsem ugyanaz a test számára, hogy az szubsztancia és hogy mennyiség. A szubsztancia ugyanis saját fogalmánál fogva oszthatatlan, nem ugyan a pontnak módjára, hanem annak módján, ahogyan a kiterjedés rendjén kívül esik. A mennyiség pedig, ami a szubsztanciának a kiterjedést adja, valósan különbözik a szubsztanciától, és helyesen nevezzük járuléknak (accidens).

  11. A mennyiséggel megjellegzett anyag az egyediesítésnek, azaz a számbeli megkülönböztetésnek az elve, ami nem létezhetik a tiszta szellemekben, mint egyik egyednek a másiktól való megkülönböztetése ugyanabban a specifikus természetben.

  12. Ugyanez a mennyiség eredményezi azt, hogy a test körülírhatóan létezhetik egy helyen, és ilyen módon csupán egy helyen létezhetik bármiféle potencia szempontjából.

  13. A testek kétfélére oszlanak: némelyek élők, mások élet nélkül valók. Az élők esetében – hogy ugyanabban az alanyban szervesen legyen együtt a mozgató rész és a mozgatott rész – a szubsztanciális forma, amelyet a lélek nevével jelölünk, organikus elrendezést kíván, vagyis különféle eredetű (heterogén) részeket.

  14. A vegetatív és az érzékelésre képes rendben lévő dolgok lelkei egyáltalán nem léteznek önmaguk által, nem is termékei önmaguknak, hanem vannak csupán mint elv, amely által az élő létezik és él, és mivel teljesen az anyagtól függenek, az összetett dolgok elpusztulásával, vele járóan ezek is elpusztulnak járulékképpen.

  15. Ezzel szemben önmagától létezik az emberi lélek, amely minthogy az elégségesen elrendezett alanyba beleáradhat, Istentől kap teremtett létet, és saját természeténél fogva elpusztíthatatlan és halhatatlan.

  16. Ugyanez az értelmes lélek oly módon egyesül a testtel, hogy annak egyetlen szubsztanciális formája lesz, és általa lesz az ember emberré; ugyanakkor élőlénnyé, testté, szubsztanciává és létezővé. A lélek tehát megadja az embernek a tökéletesség minden lényeges fokozatát; ezen felül közli a testtel azt a létezési aktust, amellyel maga a lélek létezik.

  17. A kettős rendből eredő képességek, a szervesek és a szervetlenek, az emberi lélekből folynak természetes eredők gyanánt: az előbbiek, amelyekhez az érzékelés tartozik, az összetettség ténye alá tartoznak, az utóbbiak csupán a lélekben magában vannak. Az értelmi képesség tehát bensőleg független a szervezettől.

  18. Az anyagtalansággal szükségképpen együtt jár az értelmesség, éspedig oly módon, hogy az anyagtól való eltávolodás fokozatának megfelelően léteznek az értelmesség fokozatai is. A megértésnek adekvát tárgya általában maga a lét; az emberi értelem sajátos tárgyát viszont, az egyesülésnek jelen állapotában, az anyagi feltételekből elvont lényiségek tartalmazzák.

  19. A megismerést tehát az érzékelhető dolgoktól kapjuk. Minthogy pedig az érzékelhető nem azonos a ténylegesen érthetővel, a forma szerint megértő értelmi képességen kívül föl kell tételeznünk a lélekben olyan aktív képességet, amely a érthető specieseket absztrahálja a képzetekből.

  20. Ezen speciesek segítségével ismerjük meg közvetlenül az egyetemes fogalmakat; az egyes dolgokat érzékileg közelítjük meg mindig úgy, hogy az értelem a képzetek felé fordul; a szellemi dolgok megismeréséhez pedig analógia segítségével emelkedünk fel.

  21. Az értelmet nem előzi meg, hanem követi az akarat, amely szükségképpen kívánja azt, ami úgy jelenik meg számára, mint olyan jó, amely minden részében kielégíti a kívánságot; de szabadon választ a többféle jó közül, amelyek megváltoztatható ítélete előtt állnak, mint a kívánság tárgyai. A választás ennélfogva az utolsó gyakorlati ítélet után következik: de hogy melyik döntés legyen az utolsó, azt az akarat mondja meg.

  22. Isten létét nem tudjuk felfogni sem közvetlen látással (intuícióval), és nem bizonyítjuk eleve adott módon (a priori) sem, hanem igenis utólagosan (a posteriori), vagyis azok révén, amik a teremtésben vannak, s a bizonyítékot az okozatokból vesszük az ok irányába: ti., azokból a dolgokból, amelyek mozognak (változnak) és saját mozgásuk (változásuk) adekvát elve nem lehetnek, így jutunk el a mozdulatlan első mozgatóhoz; a világ dolgainak eredetétől olyan okokból, amelyek egymás között egymásnak vannak alárendelve, így eljutunk az első okhoz, amely nem okozott ok; az elmúló dolgokból, amelyek egyenlőképpen viszonyulnak a léthez és a nemléthez, a föltétlenül szükséges léthez; azoktól, amik a létezés, életképesség és megértés alacsonyabb rendű tökéletességeinek mértéke szerint többé vagy kevésbé vannak, élnek, értenek, ahhoz, aki legfelső fokban értelmes, legfelső fokban élő és legfelső fokban lét; végül pedig a mindenség rendjétől ahhoz a különálló értelemhez, aki a dolgokat elrendezte, elosztotta és célra irányítja.

  23. Az isteni lényeg, mivel aktualitásának érvényesítése magával a léttel azonos, vagyis mivel Ő maga a szubzisztens Lét, úgy jelenik meg előttünk, mint Aki létmódját tekintve jól van elrendezve, és ugyanezért az Ő végtelen tökéletességének is a bizonyítékát nyújtja nekünk.

  24. Saját létének tisztasága által tehát Isten különválik minden véges dologtól. Ebből következik először is, hogy a világ egyedül csakis teremtő tevékenység következtében jöhetett Istentől létre; azután pedig, hogy a teremtő erő, ami által létrejön elsősorban és önmagában a létező mint létező, nem közölhető egyetlen véges természettel sem, még csodaképpen sem; végül pedig nincs olyan teremtett tevékenység, amely befolyással lehetne bármiféle okozat létére, hacsak indítást nem kap az első Ok részéről.