Lamentabili sane exitu

Őszentsége
Szent X. Pius pápa
uralkodásának negyedik évében
1907. július 3-i keltezésű
A Szent Officium
(Congregatio Sancti Officii)
„LAMENTABILI SANE EXITU”
kezdetű dekrétuma
a modernista tételek elítéléséről


SIRALMAS CSAPÁS VALÓBAN, hogy korunk, melynek minden korlátozásból elege van, tudás magaslatai utáni igyekezetében nem ritkán olyan módon vadássza az újat, hogy eközben prédára vetve mindazt, ami az emberiség szellemi örökségének tekintendő, a legsúlyosabb tévedésekbe esik. Az ilyen tévedések azonban akkor igen veszedelmesebbek, ha a Szentírás kifejtését, a hit fő titkait érintik. Felette elszomorító, hogy a katolikusok között is nem kevés író akad, aki az atyák és magától az Egyháztól húzott határvonalat átlépve a mélyebb megértés látszata és a történelmi felfogás ürügye alatt a hit dogmáinak olyan fejlődését keresik, mely a valóságban ezek aláásásával egyenlő.

Hogy az ilyfajta tévedések, melyeket a hívek között napról napra terjesztenek, nehogy a lelkekben gyökeret eresszenek és a hit tisztaságát meghamisítsák, Őszentsége, szentatyánk, X. Pius pápánk elrendelte, hogy e tévedések közül a legfontosabbakat a Szent Római és Egyetemes Inkvizíció törvényszéke lejegyezze és elítélje.

Ennélfogva a hit és erkölcs dolgában illetékes főinkvizítorok, a tiszteletreméltó bíboros urak, gondos vizsgálat és a tiszteletreméltó konzultáns urak szakvéleményeinek meghallgatása után ítéletüket úgy hozták meg, hogy a következő mondatokat el kell vetni és meg kell tiltani, miként ezek e rendeletben is elvetetnek és elítéltetnek.

A modernisták tévedései: A szentírás-magyarázat függetlenítése az Egyházi Tanítóhivataltól
  1. Az az egyházi törvény, amely előírja, hogy előzetes cenzúrának kell alávetni a Szentírást tárgyaló könyveket, nem terjed ki az Ó- és az Újszövetség könyveit érintő tudományos kritika vagy magyarázat művelőire.

  2. Az Egyház szentírás-magyarázatát nem kell ugyan elutasítani, mégis alárendelt szerepe van a szentírás-magyarázók pontosabb megítélésével és kiigazításával szemben.

  3. A szabad és kiművelt szentírás-magyarázat ellen hozott egyházi ítéletekből és határozatokból arra lehet következtetni, hogy az Egyház által elibénk adott hit ellentmond a történelemnek, és a katolikus hittételeket a keresztény vallás igazibb eredeteivel összhangba hozni valójában nem lehet.

  4. Az Egyház Tanítóhivatala még dogmatikai kijelentések révén sem képes meghatározni a szent Írások őseredeti értelmét.

  5. Minthogy a hitletétemény csak kinyilatkoztatott igazságokat tartalmaz, semmilyen szempontból nem tartozik az Egyházra, hogy ítéletet mondjon az emberi tudományok megállapításairól.

  6. Az igazságok meghatározásánál úgy működik együtt a tanuló és a tanító Egyház, hogy a tanító Egyháznak semmi más nem marad hátra, mint a tanuló Egyház általános véleményét szentesíteni.

  7. Az Egyház, midőn nyilvánosan elítéli a tévedéseket, nem követelhet a hívőktől semmilyen belső egyetértést, hogy azzal az általa kimondott ítéleteket tegyék magukévá.

  8. Minden bűntől menteseknek kell tartani azokat, akik a könyveket tilalmi jegyzékbe foglaló Szent Kongregáció és más Szent Római Kongregációk által hozott elítélő határozatokat semmire sem becsülik.

A Szentírás sugalmazottsága és tévedésmentessége
  1. Szerfölött együgyűnek vagy tudatlannak mutatkoznak, akik azt hiszik, hogy Isten valóban a Szentírás szerzője.

  2. Az Ószövetség könyveinek sugalmazottsága abban áll, hogy az izraelita írók egy bizonyos sajátos szemszögből közölték a vallásos tanításokat, amely nézőpont a pogányok előtt kevéssé ismert vagy ismeretlen volt.

  3. Az isteni sugalmazás nem terjed ki úgy az egész Szentírásra, hogy összes és egyes részeit eleve megóvja minden tévedéstől.

  4. A szentírás-magyarázó, ha hasznosan akar nekikezdeni a biblikus tanulmányoknak, elsősorban mellőznie kell bármely előre megfogalmazott véleményt a Szentírás természetfeletti eredetéről, és a Szentírást nem másképpen kell értelmeznie, mint az egyéb, merőben emberi írásos emlékeket.

  5. Az evangéliumi példabeszédeket saját maguk az Evangélisták és a keresztények második és harmadik generációja szerkesztette meg mesterkélt módon, és így adták magyarázatát annak, hogy Krisztus prédikációja a zsidóknál csekély gyümölcsöt termett.

  6. Az Evangélisták sok elbeszélésben nem annyira azt adták elő, ami igaz, hanem amiről úgy vélték, hogy az olvasók számára inkább hasznos, noha önmagában hamis.

  7. Az evangéliumokat, egészen a kánon meghatározásáig és szabályozásáig, folytonos hozzáadásokkal és kiigazításokkal növelték; ennélfogva Krisztus tanításának csak egy csekély és bizonytalan nyoma maradt meg bennük.

  8. János elbeszélései nem sajátos értelemben vett történelem, hanem misztikus szemlélődés az örömhír felett; azok a beszédek, amelyeket evangéliuma tartalmaz, teológiai elmélkedések az üdvösség titkáról, és meg vannak fosztva a történeti igazságtól.

  9. A negyedik evangélium felnagyította a csodákat, nemcsak hogy jobban kitűnjék rendkívüliségük, hanem hogy alkalmasabbak is legyenek a Megtestesült Ige művének és dicsőségének a jelzésére.

  10. János ugyan jogot formál arra, hogy ő Krisztus tanújának számítson; mégis valóságban nem más, mint a keresztény élet kiváló tanúja, értsd: Krisztus életéé az Egyházban az első század végén.

  11. A máshitű szentírás-magyarázók hívebben fejezték ki az Írások igazi értelmét, mint a katolikus szentírás-magyarázók.

A kinyilatkoztatás és a dogma fogalma
  1. A kinyilatkoztatás nem lehetett semmi más, mint az embernek az Istenhez való viszonyáról szerzett tudata.

  2. A kinyilatkoztatás, amely a katolikus hit tárgyát alkotja, nem fejeződött be az apostolokkal.

  3. A dogmák, amelyeket mint kinyilatkoztatottakat nyújt nekünk az Egyház, nem az égből hullott igazságok, hanem a vallási tényeknek egy bizonyos értelmezései, amelyeket az emberi ész fáradtságos törekvéssel szerzett meg magának.

  4. Ellentét állhat fenn, és fenn is áll valósággal a Szentírásban elbeszélt tények és a rajtuk alapuló egyházi dogmák között; úgy, hogy a kritikus elme elvetheti azokat a tényeket mint hamisakat, amelyeket az Egyház egészen biztosnak hisz.

  5. Nem kell elítélni azt a szentírás-magyarázót, aki olyan előfeltételeket állít fel, amelyekből az következik, hogy a dogmák történetileg hamisak vagy kétesek; csak ne tagadja egyenesen magukat a dogmákat.

  6. A hitnek az elfogadása végső soron a valószínűségek halmazán alapszik.

  7. A hitigazságokat csak gyakorlati értelem szerint kell megtartani, azaz mint a cselekvés utasító szabályát, nem pedig mint a hívés szabályát.

Krisztus
  1. Jézus Krisztus istensége az evangéliumokból nem bizonyított; de dogma, amelyet a keresztény tudat a Messiás fogalmából vezetett le.

  2. Amikor Jézus a szolgálatát teljesítette, nem azért beszélt, hogy tudtunkra adja, hogy Ő a Messiás, és csodáival sem azt akarta bizonyítani.

  3. El szabad ismerni, hogy az a Krisztus, akit a történelem mutat be, sokkal jelentéktelenebb, mint az a Krisztus, aki a hit tárgya.

  4. Az összes evangéliumi szövegekben az „Isten Fia” név csupán a „Messiás” névvel egyenértékű, semmi esetre sem jelenti azt, hogy Krisztus Istennek valóságos és természet szerinti Fia.

  5. Az a Krisztusról szóló tan, amit Pál, János és a Niceai, Efezusi, Khalkedóni Zsinat hagyott ránk, nem azonos azzal, amit Jézus tanított, hanem azzal, amit a keresztény tudat Jézusról elgondolt.

  6. Az evangéliumi szövegek természetes jelentése nem egyeztethető össze azzal, amit a mi teológusaink Jézus Krisztus öntudatáról és tévedhetetlen tudásáról tanítanak.

  7. Akárki számára nyilvánvaló, ha nem tévesztik meg az előre elgondolt vélekedések, hogy vagy Jézus tévedett, amikor közeli messiási eljövetelét kilátásba helyezte, vagy a szinoptikus evangéliumokban tartalmazott tanításának nagyobb része nem hiteles.

  8. A kritikus nem állíthatja, hogy Krisztus tudását semmi sem korlátozta, hacsak nem tételez fel olyasmit, ami történetileg aligha gondolható el, és az erkölcsi érzékünkkel is ellenkezik, ti. hogy az ember Krisztus, jóllehet isteni tudása volt, annyi dolog ismeretét mégsem akarta közölni a tanítványaival és az utókorral.

  9. Krisztus nem volt mindig messiási méltóságának tudatában.

  10. Az Üdvözítő feltámadása sajátos értelemben nem történelmi tény, hanem olyan tény, ami tisztán a természetfölötti rendbe tartozik, nem bizonyított, nem is bizonyítható, olyan, amit a keresztény tudat más tényekből lassanként kikövetkeztetett.

  11. A Krisztus feltámadásába vetett hit kezdetben nem annyira magára a feltámadás tényére vonatkozott, inkább arra, hogy Krisztus halhatatlanul az Isten színe előtt él.

  12. A Krisztus engesztelő haláláról szóló tanítás nem szerepel az evangéliumokban, csupán Páltól ered.

A szentségek
  1. A szentségek eredetéről szóló vélemények, amelyekkel a trienti atyák fel voltak vértezve, s amelyek az ő dogmatikus kánonjaikra kétségkívül hatást gyakoroltak, messze állnak attól, ami most a keresztény ügy oknyomozó történészeinek méltán tartott véleménye.

  2. A szentségek abból keletkeztek, hogy az apostolok és utódaik Krisztus bizonyos elképzeléseit és szándékait úgy kezdték értelmezni, ahogy a körülmények és események javasolták és mozgatták.

  3. A szentségek csak azt célozzák, hogy az ember elméjébe visszaidézzék a Teremtő mindig jóakaró jelenlétét.

  4. A keresztény közösség vezette be a keresztség szentségének szükségességét: úgy értelmezték, mint egy föltétlenül fontos szertartást, amihez hozzáfűzték a keresztény hivatás kötelességeit.

  5. Az a gyakorlat, hogy kisgyerekeket kereszteljenek meg, egy fegyelmi-történeti fejlődés eredménye, amely egyike volt azon okoknak, hogy egyazon szentség két irányba oldódjék szét: mint keresztelés ti. s mint bűnbánattartás.

  6. Semmi sem bizonyítja, hogy a bérmálás szentségének rítusát az apostoloktól kezdve használták volna. E két szentségnek, a keresztségnek és a bérmálásnak alaki megkülönböztetése nem vonatkozik az őskereszténység történetére.

  7. Nem mindent kell történetileg érteni, amit Pál elmond az Eucharisztia alapításáról (vö. 1Kor 11,23 sk.).

  8. Az Egyház életének kezdetén még nem létezett tiszta kép a megkeresztelt bűnösről, hogy ő az Egyház tekintélyével kapjon kiengesztelést. Inkább az Egyház csak egészen lassan szokott hozzá ehhez a felfogáshoz. Sőt, miután a bűnbánattartást elismerték mint az Egyház alapítását, nem is hívták szentségnek, hisz mint szentség gyűlöletes.

  9. Krisztus azon szavai, amelyek (Jn 20,22): „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, azé bocsánatot nyernek, akinek megtartjátok, azé meg vannak tartva”, legkevésbé sem vonatkoztathatók a bűnbánat szentségére, bármit is tetszett erről a trienti atyáknak állítani.

  10. Jakab az ő levelében (vö. Jak 5,14 sk.) nem szándékozik közhírré tenni Krisztus valamely szentségét, hanem egyfajta jámbor szokást ajánl, és ha ebben a szokásban esetleg a kegyelem valamilyen eszközét látja, ezt nem veszi olyan szigorúan, ahogy a teológusok vették, akik a szentségek fogalmát és számát megállapították.

  11. Miután a keresztény vacsora lassanként liturgikus cselekmény jellegét öltötte fel, azok, akik a Vacsoránál élenjárók szoktak lenni, papi sajátosságra tettek szert.

  12. Az idősebbek, akik a keresztény gyülekezetekben a felügyelői tisztet látták el, megtétettek az apostoloktól áldozópapoknak vagy püspököknek, hogy gondoskodjanak a növekvő közösségek szükséges igazgatásáról; de nem sajátosan az apostoli küldetés és hatalom folyamatosságáról.

  13. A házasság nem válhatott az új törvény szentségévé, csak később az Egyházban; hiszen, hogy a házasságot szentségnek tarthassák, szükséges volt, hogy megelőzze a kegyelemről és a szentségekről szóló tanítás teljes teológiai kifejtése.

Az Egyház alkotmánya
  1. Idegen volt Krisztus elgondolásától, hogy Egyházat alapítson, mint olyan társaságot, amely a századok hosszú során át meg fog maradni a föld színén; sőt inkább Krisztus elgondolásában a mennyek országa együtt a világ végével már-már elérkezett.

  2. Az Egyház szerves felépítése nem változhatatlan; hanem a keresztény közösség folytonos fejlődésnek van alárendelve, éppúgy, mint az emberi közösség.

  3. A dogmák, a szentségek, az egyházi elöljáróság, akár ami a fogalmat, akár ami a valóságot illeti, nem mások, mint a keresztény felfogás magyarázatai és kifejtései, amelyek az evangéliumban rejtőző kicsiny csírát külső sarjadással megnövelték és tökéletesítették.

  4. Simon Péter soha még csak nem is sejtette, hogy Krisztus rábízta az elsőséget az Egyházban.

  5. A Római Egyház nem az isteni gondviselés rendelése, hanem merőben politikai fejlemények folytán lett az összes egyházak fejévé.

  6. Az Egyház ellenséges indulatúnak mutatkozik a természettudományok és a teológiai tudományok haladásával szemben.

A vallási igazságok változatlanságáról
  1. Az igazság nem változatlanabb, mint maga az ember, mert az vele, benne és általa bontakozik ki.

  2. Krisztus nem egy körülhatárolt tanrendszert adott elő, amely hozzáilleszthető minden idők minden emberéhez, hanem inkább elindított egy vallásos mozgalmat, amely alkalmas, és amelyet alkalmassá kell tenni a különböző korok és helyek számára.

  3. A keresztény tanítás eredete szerint zsidó volt, de az egymást követő fejlődési fokokon keresztül előbb páli, majd jánosi, végül hellenisztikus és egyetemes lett.

  4. Anélkül, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat állítanánk, elmondhatjuk, hogy a Szentírásnak, a Genesis első fejezetétől az Apokalypsis utolsó fejezetéig, egyetlen fejezete sem tartalmazza teljes azonossággal azt a tanítást, amit ugyanarról a témáról az Egyház elénk ad. Ezért a Szentírásnak egyetlen fejezete sem ugyanolyan jelentésű a kritikus és a teológus számára.

  5. Az apostoli hitvallás legfontosabb szakaszai nem ugyanazt jelentették az első századok keresztényei számára, amit korunk keresztényei számára jelentenek.

  6. Az Egyház gyengének mutatkozik ahhoz, hogy az evangéliumi erkölcsöt eredményesen védelmezze, mert makacsul ragaszkodik meg nem változtatható tanaihoz, amelyek napjaink haladásával nem egyeztethetők össze.

  7. A tudományok haladása megköveteli, hogy megújítsák a keresztény tan fogalmait Istenről, a teremtésről, a kinyilatkoztatásról, a megtestesült Ige személyéről, a megváltásról.

  8. A mai katolicizmust nem lehet összeegyeztetni az igazi tudománnyal, ha át nem alakul valamilyen nem dogmatikus kereszténységgé, azaz tágas és liberális protestantizmussá.

A pápa minősítése: „Őszentsége az Eminenciás Atyák határozatát jóváhagyta és megerősítette, és úgy rendelkezett, hogy a fent felsorolt tételeket mind és külön-külön is tartsa mindenki mintegy elutasítottnak és megbélyegzettnek.”